Falusi turizmus

A természetközeli és hagyományőrző programokat szervező Humtour Vidéki Kalandok meghívására egy meleg nyári estén szálltunk csónakba, hogy felfedezzük a Hortobágy folyó élővilágát, és közelebbről megismerkedjünk Eurázsia legnagyobb testű rágcsálóival, az akár 20-30 kilogrammos, egy méter testhosszt is elérő hódokkal és látványos vízi építményeikkel. A kislétszámú túra többi résztvevőjével és Kiss Balázs természetvédelmi szakemberrel, kimeríthetetlen információforrásnak bizonyuló kalauzunkkal késő délután találkoztunk a hortobágyi Pusztai Állatpark bejáratánál. Kiss Balázs a Tisza-tó és a Hortobágy szakavatott ismerője, gyakorlott túravezetője, korábban a Hortobágyi Madárkórház munkatársa, aki szinte megszállottan dolgozik a térség természeti kincseinek megőrzésén és megismertetésén. Ő vezetett végig az állatparkon, amit 25 éve azért hoztak létre, hogy bemutassa és népszerűsítse a magyar parasztudvarokban és a pusztai legelőkön élő hagyományos háziállatokat, és elősegítse a fajták fenntartását. Itt nemcsak megismerkedhetünk a régi magyar juhfélékkel, a parlagi szamárral, a hucul lovakkal, a házi bivallyal, a szürke marhával, a parlagi kecskével, az óriásnyúllal vagy a ház körül élő szárnyasokkal, de a látogatással az értékőrző tenyésztési programhoz is hozzájárulunk. Az állatpark bejárása után a szervezők helyben készült slambuccal vártak bennünket. Néprajzkutatók szerint a tradicionális tésztás-burgonyás pásztorételt – ahogy itt nevezik, a slambucot – a Hortobágyon főzték először. Hagyományosan pirított szalonnából, lebbencstésztából és krumpliból készül, szigorúan bográcsban.A néphagyomány úgy tartja, harminckétszer kell megforgatni, és csak akkor van készen, ha gömbként összeállt, a forró edény falától pedig jellegzetes, pirult ízt kapott.

Hódlesen

Vacsora után csónakba szálltunk, és a naplemente fényeitől kísérve elindultunk a folyón fölfelé, a hódvárak irányába. A korábbi hódszafarik tapasztalatai alapján okkal remélhettük, hogy mi is találkozni fogunk ezekkel az éjszaka aktív, környezetrendező munkájukról híres rágcsálókkal. Útközben Kiss Balázs elmesélte, hogy az őshonos eurázsiai hód egyszer már eltűnt Magyarországról. Az utolsó példányairól a 19. század közepén tudósítottak feljegyzések, majd hosszú ideig hiányoztak a hazai vizekből. Az 1990-es évektől meginduló visszatelepítési programok azonban sikerrel jártak, és azóta a hódok sajátos életmódjukkal nagy mértékben segítik az árterek ökoszisztémájának fenntartását, és hozzájárulnak a táj egyedi arculatának megőrzéséhez. Lassan haladó motorcsónakunkkal közben elértük a Hortobágy egyik leghíresebb látványosságát, a Kilenclyukú hidat, amelyre a víz felől egészen új perspektívából láttunk rá. Számomra például most lett nyilvánvaló, hogya 19. század első harmadában épült – ma a világörökség részeként jegyzett – klasszicista híd ívei tökéletes félkörök, amelyek a vízben tükröződve kerek egészet alkotnak; így ebből a nézőpontból a „kilenclyukú" név is új értelmet nyert. A hídtól néhány száz méterre fölfelé húzódik a Hortobágyi Nemzeti Park határa, a folyónak ez a szakasza pedig már elég messze esik a forgalomtól és a településektől ahhoz, hogy biztonságos otthont nyújtson a hódoknak. Az ártéri erdő lombjai helyenként összezárulnak a víz felett, és a méretes rágcsálók a part mentén rengeteg alapanyagot találnak, hogy ágakból és farönkökből hatalmas, akár két méter magas hódvárakat és gátakat építsenek. Egy helyen ki is szálltunk, és szemügyre vettük fanyűvő munkájuk nyomait – ahogy túravezetőnk elmondta, vas-oxid-tartalmú fogaik segítségével a hódok szinte mérnöki pontossággal döntik ki a kiválasztott fákat éppen a nekik megfelelő irányba. Időközben bealkonyodott, a hódvárak közelében bármelyik pillanatban számíthattunk a találkozásra. A fodrozódásra figyeljünk, amit úszás közben keltenek, hívta fel a figyelmet Kiss Balázs, és nem sokkal később valóban feltűnt egy hód a távolban.Sajnos erről csak távcsővel rendelkező útitársaink győződhettek meg néhány pillanatra, aztán a látomás eltűnt a folyóban. A több mint kétórás vízi szafari további részében egészen lassan haladva cserkésztük be a hódvárak környékét, de ezúttal nem volt szerencsénk, közelebbről nem sikerült találkozni velük. A túra után mégsem éreztünk csalódást, maradandó és meditatív élmény volt a vadregényes hortobágyi csónaktúra, körülvéve az ártéri erdő hangjaival, a vízimadarak röptével és Kiss Balázs lenyűgözően informatív, egyedi hangvételű kalauzolásával.

Természetközeli és családias

Útitársaimat hazafelé arról kérdeztem, ők miért szeretik az ilyen jellegű programokat. Azt válaszolták, hogy az egyedi élmények mellett a természetközeliség, az egyszerűség, a kis létszám és a családias hangulat vonzza őket. Tény, hogy néhány éve Magyarországon is növekszik az igény a fenntarthatóság elveit is szem előtt tartó turisztikai programokra.Ennek legegyszerűbb módja, amikor az utazásszervezők helyi kalauzokkal, független szállásadókkal, vendéglátókkal és a felelős turizmus elveit követő partnerekkel szerződnek, és ezzel garantálják, hogy az utakból származó bevétel javarészt a helyi közösségekhez kerül, illetve azokhoz, akik a régió természeti és kulturális értékeinek megóvásán munkálkodnak. Ebbe a sorba illeszkednek a Humtour útjai is: a főként az ország kevésbé látogatott vidékeire szervezett programok a helyi hagyományokat, a természeti kincseket, a vadvilágot mutatják be szakértő vezetők segítségével. A cél minden esetben az, hogy a túrákon közvetített élményekkel felhívják a figyelmet a természet és a kultúra hagyományos értékeire, és segítsék azok fennmaradását. A kínálatukban szeptemberben még elérhető a hódszafari, indítanak gomba- és gyógynövénytúrát a Börzsönybe, szerveznek tanyalátogatást és sajtkészítést a Vértesbe, aki pedig a hódszafarihoz hasonló élményre vágyik, az októbertől benevezhet az új programként induló hortobágyi darulesre. Forrás: turizmus.com